NeMo: A Lét... Sohasem elég!

Vérvörösen izzik a hajnal

tűnök az időben múló sóhajjal,

s holnap már nem leszek emlék:

töröl fejedből a hajszolt lét.

Leszek csupán egy darabka...

egy töredék...

Hegytető ormán nyíló szakadék,

olyan, mintha belezuhannék...

a szárnyam elvesztettem már rég!

Emelj fel! Kérlek! Ne engedj el! Ne még!

Csupán egy barát voltam, s nem több,

de Nekem Te vagy, s voltál a Föld,

a kihunyva-felvillanva hunyorgó csillagködök...

lelked, mely immár bennem is él, örök...

Valahol a lét, s nemlét határán

angyalsuhogású álmok szárnyán

tündérekkel suhantam,

Teáltalad ragyogtam...

gondolatszikrák, emlékek

álmok, fények...

Másfelé hajszol a sors

űzött vadként loholsz,-

lét nélkül bolyongok.

Tépett felhőfoszlányok,

megfogott szódarabok,

rám telepedő kín-kígyók...

Sikoltok:

mert a lét Tenélküled

nem élet!

Vegetálok

szótlanul állok,

nyomtalanul elpusztulok,

csak egy fekete lyukban eltűnő

aprócska csillag vagyok

az üres semmi-világban,

a gépek zajában,

kordonoktól elzártan...

Nem látod?

A világom...

A világ:

Piros lámpák...

tekergődző autókígyók...

halottan kihűlt arc-bábok...

mosolytalan,

hideg,

rideg,

idegen...

ez...

A Semmi.

A Valami...

ott ragyogott szemedben,

a mosoly-csillogású igézetben,

a Veled töltött ritka percekben...

Vajon látom-e még?

Érzem-e még szíved melegét?

Megtudom-e vajon, Neked mi lehetnék?

Szerettél?

Én...

Élni szeretnék!

Szeretni...

Érinteni...

Becézni...

Ez: A Lét...

Sohasem elég!

Angyalsuhogású álmok szárnyán

suhanok Feléd.

(2008.04.04)